Bakcsi Botond

Marosvásárhelyen születtem 1979-ben, az elemi és középiskolai tanulmányaimat Csíkszeredában végeztem. A kolozsvári BBTE és a Budapesti ELTE Tudományegyetemek Bölcsészkarán folytatott tanulmányaim befejezése után az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának „Francia irodalom a felvilágosodástól napjainkig” elnevezésű doktori programján vettem részt, ahol abszolutóriumot szereztem, a doktori disszertációm megírása még folyamatban van. Jelen pillanatban szabadúszó bölcsészként tevékenykedek, fő kutatási területeim az irodalom, az irodalomelmélet, az esztétika, a filozófia és a fordítás. Szűkebb értelemben a kortárs magyar és francia irodalom tanulmányozásával foglalkozom. Az említett kutatásaim két fő irányba mutatnak: egyrészt a kortárs irodalmi művek tanulmányozását, a róluk írt tanulmányokat és recenziókat, másrészt a kortárs irodalom tanulmányozása során felmerült kérdések elméleti-módszertani jellegű vizsgálatát foglalják magukba. A manapság gyakran hangoztatott interdiszciplinaritás igénye mellett, a kortárs magyar írók műveit igyekszem mindig egy tágabb, európai kulturális-történeti kontextusban elhelyezni, azért hogy jobban beláthatóvá váljanak azok a kérdések, amelyekkel ez az irodalom szembesíti az olvasót. Az általam alkalmazott komparatív szempontok ugyanis pontosabbá tehetik az irodalomtörténeti és kanonizációs szempontú vizsgálódás kérdésirányait: ti. azt, hogy a kortárs prózai művek a magyar- és világirodalmi múlt mely műveit és milyen szempontból tudják megszólítani. Az esztétikai ideológia exkluzivitását leváltó kulturális szemléletmód felől vizsgálva jobban körvonalazhatóvá válik a kritika és a recepció rétegzettsége is, azaz az értelmezésrendszerek legitimációs küzdelme és szerepe a művek kanonizációjának folyamatában. Komparatív kutatásaim a kizárólagosan nyelvi szempontok felől építkező posztmodern kritika alternatíváját kísérlik megalapozni és bevezetni a hazai kritikai diskurzusba. Napjaink irodalmában ugyanis nemcsak az a fontos, ahogy bizonyos dolgok elmondhatóvá válnak, hanem az is, amit ez az irodalom elmond: mindez együtt jár a referencia kérdésének visszatérésével; a fikció, az imagináció és a valóság viszonyának átértékelésével; az emlékezés, a múltbeli realitás és az írás kapcsolatának, a politika és az esztétika viszonyának újragondolásával. Tehát egyre inkább az válik fontossá, hogy ez az irodalom mit és hogyan mond el a világról, úgy, hogy ez a világról való beszéd irodalom marad. Az irodalomnak ez a felfogása nem a nyelvi szempont kizárólagosságára alapozza az irodalom megérthetőségét, hanem inkább megkísérli az irodalmat egy tágabb kulturális termelési folyamatba integrálni. Ahogy egy kortárs francia filozófus és esztéta, Jacques Rancière írja: „A politika és a művészet, akárcsak a tudományok, «fikciót» építenek, azaz jelek és képek anyagi újrarendezését hajtják végre, kapcsolatot teremtenek a között, amit látunk és amit mondunk, amit teszünk és amit tehetünk. (…) A politikai és irodalmi szövegek a valóságban hatnak. Nemcsak a beszéd- és cselekvésmodelleket határozzák meg, hanem az érzékelhető intenzitás rendszereit is. kirajzolják a láthatóság térképeit, a látható és kimondható közötti pályákat, a létmódok, a tevékenységi módok és a kimondás módjai közötti összefüggéseket.”

beszamolo